Pages Menu
Facebook
Categories Menu

Posted in A Fatemplom krónikája

Nógrádi László

„..megragadni
Az időnek meg az időtlennek
Metszőpontját: szentek foglalkozása-
Nem is foglalkozás: valami adatik és
Elfogadtatik Egy életen át,
Mely csupa önátadás a szeretetben:”

Kedvenc költőm T.S. Eliot szavaival köszöntöm Önöket!

Hisz most, a templom szentelésekor mi is megélhetjük az időnek és az időtlennek találkozását. Valamikor az „időtlenben” templom volt az egész föld, mind a teremtett világ – kezdetben nem volt templom a világban, a világ volt a templom.

Az ember bűnével, Istennel való szakításával profanizálta a világot, megváltoztatva eredeti állapotát.

Azóta bujkál Isten elől, miközben sóvárog is utána.

A templom valóságos jelentőségét a maga teljességében csak az érzékelheti, akit legalább egyszer az életében elemi erővel elfogott az Úrral való találkozás utáni sóvárgás. Átélte a zsoltáros szavait: „Téged szomjazik az én lelkem, utánad sóvárog az én testem, vagy: Amint sóvárog a szarvas a hűs forrás vizére, úgy sóvárog az én lelkem tehozzád, Isten!”

Sokat mondó a „sóvárgás” szó a magyar nyelvben, hiszen nem egyszerűen szépen fésült, jól rendezett vágyakról van itt szó, hanem valami ösztönszerű kívánkozásról, amely az egész embert magával ragadja, s mintegy ellenállhatatlan erővel vonzza oda, ahol Istennel találkozhat: „Mily kedvesek a te hajlékaid, seregeknek Ura! Kívánkozik és sóvárog az én lelkem az Úr csarnokai után.”

Nyugtalan emberi szívünket ez a sóvárgás űzi, és hozott el bennünket is ide, érezvén, hogy csak Isten közelségében nyugodhatunk meg.

Égbe nyúló tornyaival, harangjainak messze hangzó szavával a földi, a kézzel épített templom szólít fel arra, hogy az odafönt valókat keressétek, ne a földieket (Kol 3,2), hogy miközben a toronyra emeljük tekintetünket, szemünk az éggel találkozik, és érezzünk át, szinte emelkedik bennünk a lélek!

Nem csoda, hogy az ateista diktatúra a harangszót is száműzni akarta a mindennapjainkból, hiszen az, mint a lelkiismeret kihangosított szava, fennen hirdeti, hogy Isten az egyetlen Úr, s hogy bár minden elmúlik egyszer – majd eljön dicsőségben az Isten országa!

Most időben, térjünk vissza a mába és vegyük észre, hogy mindennapjaink színpadán az épített templomok észrevétlenül átvették a hajdani ligetek, vagy éppen egy-egy magányos faóriás helyét, s a templomtornyokból mintha az időtlenből egy ősi, kozmikus üzenet hangja törne át, jutna el hozzánk.

Szemünk úgy pihen meg…. akár egy gót katedrálison vagy egy falusi templomon, mintha a fák zöldjénél mélyebb zöldbe, hegyeinknél és tavainknál ősibb nyugalomra pillantana.

Minden templom – a görög, a román, a gót és korunk modern temploma is egy-egy kor üzenete.

Mi, akik XXI. század keresztjeit hordozzuk vállunkon, templomainkon keresztül érzékenyebben találunk kapcsolatot a mindenséggel, mint a pillanatnyilag túlontúl profánná lett és civilizációnk által beszűkített, tönkretett természet közvetítésével.

A templom falai nem önmaguktól szentek, hanem miattunk:

ily módon mostantól, a templomszentelés napjától, bár az építkezésnek vége, már rajtunk a sor, hogy lélekből, mint élő kövekből tovább építsük Isten templomát.

Felnézve rá, ebben a rohanó világban egy fohász vagy egy keresztvetés erejéig juttassa eszünkbe: honnan jöttünk és hová tartunk.

És a zsoltárost idézve0: miként a veréb házat talál magának, és a gerlice is fészket, hová fiait helyezze, úgy ez az előttünk magasodó templom, Isten nemsokára fölszentelt háza jelenítse meg számunkra az igazi otthont, előttünk tornyosulván, pótolhatatlanul.