Pages Menu
Facebook
Categories Menu

Az Őrség

A genetikai kódok és az addig tapasztalt világ kiveri szokásainkat, kötődéseinket. Későbbi szimpátiák és ellenszenvek még magunk által sem értett okai vezethetők vissza erre az időszakra. Illatok, ízek, színek, emberi formák, egy hajhullám, egy csúcsos áll, akár egy név, ami egy életen át kellemes vagy kellemetlen emlékeket ébreszt. Tájak, ahol otthon vagyunk. Házak, melyek ismerősek. A “dézsávű” levezethető okai – melyek persze levezethetetlenek – lent kuporognak a lélek mélyén.
A múltban.

Baktattam én már guruló dombok tövében, éggel egybeérő mezőkön, fűcsendben – írnám bátran, ha költő lennék, így írom gyáván, mert félek, hogy sok lesz, hogy patetikus -, csakhogy épp ennek a felemelő, szerelmes okait kutatom, mely az Őrség falvait, lankáit járva, lakosaival poharazgatva eltölt.
Én itthon vagyok az Őrségben. Nagyanyám és nagyapám korán ment el. Nagyon korán. Itt vannak szobák, melyekbe úgy toppanok, mintha hozzájuk térnék be. Még az előző évezredben vetett ide jó sorsom – na jó, ez nem olyan nagy kunszt, 2001-et írunk, írok -, szóval öt éve vagyok „friss rokon”, de ha igazak a bevezetőben idézett szakemberi levezetések, évtizedek óta ide vágyom.

Kercaszomoron Sanyi bácsi pálinkás történelemóráival kezdődött a viszony. Tart azóta is. Szertartásaim szomorú úttal bővültek. A faluvégi temető óriási fái közé, ahol Rózsi néni nyugszik. Már-már határsértő az ember, ha megáll a sírnál. A kanyar mögött már Szlovénia. Áll az ember a mezei csokorral és érzi, hogy a “nyugodjék békében” kifejezés csak olyan emberben fogalmazódhat meg, aki állt már ezen a pontján a világnak.

Rózsi néni kicsattanó intelligenciájú parasztasszony volt. Tudom én, hogy az egészségre illik a jelzőt használni, de nem véletlenül cibáltam ide a szót. Az áthallás csak pontosítja, miféle bölcsesség volt az övé. Nagyon hiányzik nekem és kislányomnak is, aki szoknyája mellett töltötte az utóbbi nyarak egy részét. Különben is szembeötlő az őrségi asszonyok okos humora.
A férfiak harcait, a valóságost és a földdel vívottakat, kísérik sírós mosollyal. Az urak kopnak és csikorognak, az asszonyok olajoznak, míg bírják.
Rózsi néni nem akkor halt meg, amikor az orvos megállapította, hogy a szíve megállt, hanem három éve, mikor az utolsó tehenüket kellett feltuszkolnunk egy teherautóra, mert sem gazdasági helyzetük, sem testi erejük nem engedte tovább tartását. S a másnap reggel már nem azokkal a megszokott mozdulatokkal kezdődött, mint évtizedek óta. Rózsi néni rezzenéstelen arccal szemlélte a komikus és tragikus dulakodást, ahogy a védekező állatot a hozzáértők velem kiegészített csapata feljuttatta a teherautóra.
Mert aztán segítségem ellenére csak feljutott szegény halálba induló. A teherautó elhúzott, én diszkréten távoztam. Rámcsimpaszkodott pár gyerek. Eltelt néhány óra. Rózsi néni még mindig ugyanúgy állt a kerítésnél… Most pár száz méterre nyugszik ettől a ponttól.

Ebben is van valami harmónia: az ember abba a földbe tér meg, melyet életében lábával tapodott. Ez a föld művelésre alig alkalmas. Nem értek hozzá, olvastam. Van harc vele bőven. De a szemnek csoda. Nyilván sok, így-úgy szépséges pontja van ennek az országnak, de ilyen egybefüggően szép – rondító, kilógó, zavaró elemek nélküli harmónia – nemigen.
A frissen kaszált nagy mezők a vendföldi, alpesi nyúlványok tövében, a kövér patakokkal szabdalva – idilli táj. Skót táj? Toscana? Ostobán keresi az ember a hasonlatokat. Ostobán és sznob módra, mintha egy távoli és divatos európai tájnak kellene megfeleltetni ezt a mi szerencsénket.

Miközben írok, máris érzem az ellentmondást, a szinte közhelyszerű, 22-es csapdájára emlékeztető ellentmondást: írok lelkesen, kívánom, bár látná az olvasó, amiről írok, jönne ide, barangolna itt, de minél hatásosabb és hatékonyabb a hívás, minél többen özönölnének ide, annál nagyobb veszélynek lenne kitéve a táj nyugalma és szépsége, melynek nevében írok. Ez nyilván a jövő feladata és nyilván nemcsak az Őrségre értendő: úgy megismerni és „használni” a világot, hogy az ne pusztuljon bele. A vonat már megáll Bajánsenyén. Ez jó. De aki indiánregényeken nőtt fel, mint a középeurópai ifjak jelentős része, tudja, milyen veszélyt hordoz a “vasparipa” megjelenése.
A hasonlat gyenge pontja, hogy míg a bennszülött indiánokat az érkező fehér ember ismertette meg a „tüzes vízzel”, én, mint az újvilág felfedezője kaptam ízelítőt a tüzes víz őrségi változatából: a mézes pálinkából. Tanulságos találkozás volt. Mindez az ősrégi őrségi Csernuss Mariann szalafői portáján, az épphogy útjára induló Zala folyó partján ücsörögve. Szóval nem akárhol.
A következmények majdnem aláásták egy életre atyai tekintélyemet. Annyit még a mézes pálinkáról, hogy itatja magát. No ennyit róla. Többet nem.
Nemcsak a pálinka tiszta. A patakok is. Jelzik ezt a halak és rákok. Mármint a létükkel.
A tavalyi nyár a hatvanas éveket idézte.
A klottgatyás nyarakat. Így kell írni? Klott? Glott? Mindenesetre jelentős bájú darab. Szlovéniából érkező patak, duzzasztott betonkaréjában dagonyázva, a harmincöt fokos melegben, egy csupavirág mezőn, népes családommal és igen jó barátokkal együvé tartozván, elfogott egy különös érzés: EZ JÓ! Be kell valljam, többszöri határsértést elkövető egyén rója e sorokat. Ezennel megkövetem a határt. Tényleg megsértettem. De minden kifogott rákot visszaengedtünk a gyerekek nagy bánatára, akik szerint egy ilyen rák a fővárosban is felnevelhető, ha igazán akarja az ember. De nem akarja a rák – érveltem, és ez hatott. De, hogy a gyerekeim és én hol vagyok fel- és továbbnevelendő, azt már nem tudom ilyen határozottan.

Lehet-e, kell-e kivonulni? Kivonulás lenne-e egyáltalán, vagy épp bevonulás, ha itt telepednék le? Bevonulás egy valóságosabb életbe. Visszatalálás abba az első öt évembe, mikor a vácdukai erdőszélen baktattam. Tán épp idáig. A szavak többet hordoznak önmaguknál. Néha talányosan, néha egyértelműen. ŐRSÉG. Őriz valamit, aminek elvesztése elsekélyesíti az életet. Mintha nem is egy tájegység neve lenne, hanem valami élő – egy szem. Őrszem.

Éberen figyeli, elveszted-e a lényeget a tébolyult harcban, hogy érvényesülj, hogy haladj, hogy gyarapodj. A lényeget, amely mégiscsak azokban a percekben és órákban tapintható, mikor az őrségi mezők és dombok díszletében ülök magyarföldi barátaimmal, gyermekeim egy patakban ülnek itt, valahol a közelben, poharamban gyöngyözik a bor és a beszélgetés csak azért és addig akad meg, míg a böglyökre dühös lovakat Ricsi barátom bevezeti az istállóba….

Rudolf Péter